2012.06.05. 12:50
I wanna play a game!
Az emberek szeretnek belekényelmesedni sivár kis életükbe. Vannak, akik tele vannak álmokkal, hajtanak érte, aztán valahogy elfogy a fiatalos lendület, vagy jön az első élettől kapott pofon, miután rádöbbennek, hogy nem minden úgy működik az életben, ahogyan ők azt eltervezték. Legtöbben azonban csak sodródnak az árral, tengődnek, míg egyszer csak azon kapják magukat, hogy elment mellettük az élet, és ők zombiként hajtják azt a bizonyos mókuskereket, napról napra, hónapról hónapra.
Megkeseredett, pesszimista, jövőkép nélküli csinovnyikok lesznek. Mindent és mindenkit – csak éppen saját magunkat nem- okolva nyomorunk miatt, és irigykedve nézik azokat a társainkat, akik szebbek, csinosabbak, okosabbak, sikeresebbek és többre vitték, mint ők. Támaszt keresnek, hogy kikecmeregjenek a saját szarukból, amit ők szartak maguk alá. Támaszt a családban, barátokban, párkapcsolatokban, szeretőkben, vallásban…ki mit tud „megragadni” kétségbeesett mocsokban való kapálózása közben. Azonban ezek a kapaszkodók általában ugyan olyan gyengék, mint ők és ahelyett, hogy segítséget adnának, csak magukkal rántják őket a nyomorukba. Eddigi életem során én is másoktól vártam segítséget, én is irigykedtem, én is másokat okoltam, és rengeteget hibáztam. Nem vállaltam tetteimért a felelősséget, a problémáimat, feladataimat ahelyett, hogy azonnal megoldottam/elvégeztem volna, inkább elodáztam, nem foglalkoztam velük és homokba dugott fejjel hagytam elburjánzani, mintha nem is léteznének. Pedig itt vannak, itt lógnak a fejem fölött nap mint nap, mint a mesékben a kis viharfelhő, ami mindig követi a „gazdáját”. Néha belém csap egy-egy villám (probléma), jelezve, hogy ideje lenne megoldani de tudomást sem veszek róla, pedig tudom, hogy előbb utóbb a nyakamba szakad az egész kibaszott felhő, óriási pusztítást hagyva maga után.
Már most 26 évesen gyakran gondolok arra, hogy mennyi mindent másként csinálnék, ha újra 10-15-20 éves lennék. Úgy érzem, már most le vagyok maradva -az önmagamnak meghatározott- céljaim elérésében, egzisztenciám és boldogságom megalapozásában. Hagytam magam sodródni az árral, ami mint tudjuk, mindig lefelé visz a lejtőn.
De ennek most vége! Úgy érzem, ha most nem veszem a kezembe a sorsomat, akkor 1-2 év múlva végleg eltűnök a süllyesztőben, és örökös tagságot kapok a „futottak még kategóriában”.
Rengeteg célom van, amit szeretnék elérni. Ezek javarészt teljesen átlagos (mindenki által vágyott) célok, de nekem mégis nagyon fontosak. Egészen határozott kép él bennem arról, hogy milyen szeretnék lenni, mit szeretnék elérni az elkövetkezendő 1, 5 és 10 évben. Mindig is tudtam, mit akarok. Igen, már 22 évesen is tudtam, és azaz igazság, hogy kurvára nem ott tartok. Sőt! Rosszabbul élek, mint 4 éve. És miért? Mert nem tettem a céljaimért semmit. Ha netán mégis, akkor megelégedtem azzal, hogy léptem egyet, és a vállamat veregetve, hogy „milyen fasza gyerek vagy te gyerek” hátradőltem, és belekényelmesedtem a sivár életembe.
Ez a blog terveim szerint arról fog szólni, hogy egy teljesen átlagos ember (én), miként képes kilépni a komfortzónájából, túl lépni a korlátain, gátlásain, félelmein és legfőképpen saját magán, hogy a vágyott boldog életet élhesse; mindemellett pedig tapasztalataimmal segítséget tudjak nyújtani a hozzám hasonló fiataloknak, akik fiatal koruk ellenére elvesztették a hitüket, ambícióikat, céljaikat, és életük megrekedt egy szinten.